28
A csempészáru
Két nappal az itt elbeszélt események után, amikor a táborban még egyre várták Monk tábornokot, egy kis hollandi bárka, amelynek legénysége tíz emberből állt, horgonyt vetett a scheveningeni parton, a part szegélyétől mintegy ágyúlövésnyi távolságban. Sötét éjszaka volt, fekete árnyék borult a tengerre, és éppen tengerdagály ideje volt: rendkívül alkalmas idő utasok és áruk partraszállítására.
Scheveningen kikötője hatalmas félholdat alkot, vize nem mély, kivált pedig nem biztonságos, ezért ebben a kikötőben csak flamand vitorlások, vagy azok a kis hollandiai bárkák kötnek ki, amelyeket a tengerparti homokon hengereken görgetnek előre a halászok, mint ahogy a régi hajósok is tették Vergilius szerint. Ha tengerdagály van, és az ár nő és a szárazföld felé hömpölyög, nem ajánlatos a hajóval a part közelében kikötni, mert ha erős a szél, a hajó orra homokzátonyra fut, és ezen a parton a homok szivacsos: könnyen befogad, nehezen ad vissza. Valószínűleg ebből az okból történt, hogy amint a bárka lehorgonyzott, nyolc matróza azonnal csónakba szállt, és valami hosszúkás, nagy kosárhoz vagy bálához hasonló tárgyat körülfogva, a szárazföldre iparkodott.
A part elhagyatott volt, az a néhány halász, aki a dünákon lakik, aludt. Az egyetlen őr, aki a partot őrizte (a partot alig-alig őrizték, minthogy nagy hajóval lehetetlen volt itt kikötni), nem követhette a halászok példáját, nem mehetett haza lefeküdni, de abban mégis utánozta őket, hogy faköpönyegében éppoly mélyen aludt, mint a halászok az ágyaikban. A tengerparton tehát az egyetlen zaj az éjszakai szél volt, amint a dünák avarfüvei között zörgött. De azok az emberek, akik a part felé közeledtek, nagyon bizalmatlan természetűek lehettek, mert a valóságos csend és a látszólagos elhagyatottság sem nyugtatta meg őket. Ezért csónakjuk alig látható pont az óceán tükrén, zaj nélkül siklott; evezni alig mertek féltükben, hogy valaki meghallja, és igyekeztek mielőbb partot érni.
Alighogy partot értek, egyetlen ember ugrott ki a törékeny csónakból, rövid parancsot adva, olyan hangon, amely elárulta, hogy parancsoláshoz van szokva. A parancs következtében rögtön néhány puskacső csillant meg a tenger gyönge világosságában, amelyet az ég vetett rá, és a már említett hosszúkás csomagot, amelyben alkalmasint valami csempészáru lehetett, végtelen óvatossággal partra szállították. Az az ember, aki először ugrott ki a partra, nyomban futni kezdett toronyirányban Scheveningen felé, mégpedig a scheveningeni erdő legközelebb eső csücske felé. Ott az erdőben megkereste azt a házat, amelyet egyszer már megpillantottunk a fák közt, és amelyről azt mondtuk, hogy ideiglenes és nagyon szerény lakóhelye annak, akit udvariasságból Anglia királyának neveztek.
Körös-körül az egész világ aludt, csak egy nagy kutya - abból a fajtából, amit scheveningeni halászok kis kocsiba fognak, hogy a halat Hágába szállítsák - kezdett rettenetes ugatásba, meghallván az idegen lépéseit a ház ablakai alatt. De a kutya ébersége nem rémítette meg a jövevényt, hanem épp ellenkezőleg: nagy örömöt okozott neki, mert az ő hangja aligha tudta volna fölkelteni a ház lakóit, a nagyhangú segítőtárs pedig úgyszólván feleslegessé tette a kiáltozást. Az idegen tehát megvárta, míg a hangos és folytonos ugatásnak valószínű eredménye mutatkozik, és csak akkor kockáztatta meg a hívást. Erre aztán a szelindek oly dühödt ugatásba fogott, hogy nemsokára a ház belsejéből kezdte egy hang csillapítani. Amikor a kutya megnyugodott, a házból gyönge, törékeny, udvarias hang szól ki:
- Mit kíván?
- II. Károly király őfelségét keresem - felelte az idegen.
- Mit óhajt tőle?
- Beszélni akarok vele.
- Kicsoda maga?
- Az áldóját! Ne kérdezzen annyit, nem szeretek így az ajtón át beszélgetni.
- Csak a nevét mondja meg!
- A nevemet se szeretem kiejteni a szabad ég alatt, különben legyen nyugodt, nem eszem meg a kutyáját, és kérem Istent, hogy a kutya is ilyen tartózkodó legyen irányomban.
- Híreket hoz talán, uram? - szólt a türelmesen kérdező hang, amely öregembert árult el.
- Szavamat adom, hogy híreket hozok, de olyat ám, amilyet nem is vártak. Nyissa ki hát végre az ajtót, legyen szíves!
- Uram - folytatta belülről az öregember -, szavára és lelkiismeretére mondja, hogy hírei miatt érdemes felkelteni a királyt?
- Az Isten szerelmére, kedves uram, nyissa ki az ajtót. Nem bánja meg a fáradságot! Aranyat ér a hír, amit hozok, becsületszavamra mondom.
- De addig mégse nyithatok kaput, míg a nevét meg nem mondja.
- Feltétlenül szükséges?
- Ez a gazdám határozott parancsa.
- Jó, megmondom a nevem, de figyelmeztetem, a nevemből nem fog megtudni semmit.
- Mindegy. Mondja már meg a nevét.
- Hát én... D’Artagnan lovag vagyok.
Az öreg felkiáltott.
- Ó, Istenem, D’Artagnan úr! - szólt az öregember belülről. - Milyen öröm! Azért tetszett hát olyan ismerősnek a hangja.
- Micsoda? - mondta D’Artagnan. - Itt ismerik a hangomat! Ez aztán hízelgő rám nézve.
- Hát már hogyne ismernék - felelte az öreg, és félretolta a reteszt. - Íme a bizonyíték.
És ezekkel a szavakkal beengedte D’Artagnant, aki a kezében levő lámpa fényénél felismerte a makacs kérdezősködőt.
- Pokol és tüzes vasvilla! Hiszen ez Parry! Mindjárt sejthettem volna.
- Parry vagyok, kedves D’Artagnan úr! Milyen öröm, hogy viszontláthatom!
- Jól mondta: nagy öröm! - felelte D’Artagnan, és kezet szorított az öreg szolgával. - No, most értesíteni fogja a királyt, ugye?
- De őfelsége alszik, kedves uram.
- Az ördögbe! Hát keltse föl! Higgye meg, őfelsége nem fog megharagudni a zavarásért, én mondom.
- A gróf úr küldte, ugye?
- Melyik gróf?
- La Fère gróf.
- Athos? Nem. Dehogy! Magam küldtem ide magamat. Hát siessen, Parry, mindenáron beszélnem kell a királlyal.
Parry nem ellenkezett tovább. Jó ideje ismerte D’Artagnant, és tudta, hogy noha gascogne-i ember, sohasem ígért többet, mint amennyit meg is tarthat. Parry végigment az udvaron és egy kis kerten, lecsillapította a dühös ebet, amely mindenáron meg akarta ízlelni a testőr nadrágját, és végül bekopogtatott egy kis pavilon földszinti ablakának fatábláján.
Az udvarbeli nagy kutya ugatására a pavilonból egy kis kutya vékonyabb hangja felelt.
“Szegény király! - gondolta magában D’Artagnan. - Ezek az ő testőrei. Igaz, hogy mindamellett jól őrzik.”
- Ki az? Mit akar? - kérdezte belülről a király.
- Felség, D’Artagnan lovag van itt, híreket hozott.
Nyomban mozgás támadt odabent a szobában, nyílt az ajtó, és nagy világosság öntötte el a folyosót és a kertet.
A király lámpa világánál dolgozott. Íróasztalán szétszórva iratok, s egy megkezdett levél fogalmazványa, amelyen a törlés mutatta, hogy a királynak nagy fejtörést okozhatott a megírása.
- Lépjen be, lovag úr - mondta hátrafordulva.
És ekkor megpillantotta... a halászt.
- Mit beszél, Parry? Hol van itt D’Artagnan lovag? - kérdezte Károly király.
- Itt áll felséged előtt - felelte D’Artagnan.
- Ilyen öltözetben?
- Úgy van, felség. Jól nézzen meg, felséges uram. Nem ismer rám? Hiszen látott engem Blois-ban, XIV. Lajos király előszobájában!
- Csakugyan, uram, láttam, arra is emlékszem, hogy magamban nagyon megdicsértem.
D’Artagnan meghajolt:
- Kötelességem volt úgy viselkedni felségeddel szemben, amint tettem, mihelyt megtudtam, hogy felségeddel van dolgom.
- Híreket hozott?
- Híreket, felség.
- Bizonyára Franciaország királyától?
- Hát bizony nem tőle, felség - felelte D’Artagnan. - Hiszen láthatta felséged, hogy Franciaország királya csak saját magával törődik.
Károly király égre emelte szemét.
- Nem, felség - folytatta D’Artagnan. - Csak a magam személyes jellegű híreit hozom. Hanem azért merem remélni, hogy felséged kegyesen meghallgatja híreimet.
- Beszéljen, kérem.
- Ha nem tévedek, felséged Blois-ban többször említette, hogy angliai ügyei milyen rosszul állnak.
Károly király elpirult.
- Uram - felelte -, erről én csak a francia király előtt beszéltem...
- Ó, felséged félreért - mondta hidegen a testőr. - Tudok én beszélni a királyok nyelvén, amikor bajban vannak, sőt megvallom, csakis akkor állnak szóba velem, ha bajban vannak; amint jobbra fordul a sorsuk, rám se néznek többé. Felséged irányában én tehát nemcsak a legnagyobb tisztelettel, hanem a legteljesebb odaadással viseltetem, és higgye meg, felség, hogy amit mondok, nem üres szó. Hallván, ahogy felséged a sors ellen kikel, úgy láttam, hogy felséged nemes, nagylelkű ember, aki emelt fővel viseli el a szerencsétlenségét.
- Igazán azt se tudom - felelte Károly meghökkenve -, hogy mit becsüljek magában jobban, a szabadszájúságát-e, vagy a tiszteletét.
- Felséged nemsokára választhat a kettő közül - szólt D’Artagnan. - Felséged tehát panaszkodott fivérének, XIV. Lajosnak, hogy milyen nehézségbe ütközik Angliába való visszatérése, mert nincsen sem embere, sem pénze.
Károly türelmetlen mozdulattal felelt:
- És a legfőbb akadály, ami az útjában áll - folytatta D’Artagnan -, egy tábornok, a parlamenti hadsereg vezére, aki egy második Cromwell szerepét játssza odaát. Nem ezt mondta felséged?
- Ezt mondtam, de ismétlem, ezeket a szavakat csakis a királynak négyszemközt mondottam.
- Mindjárt meg fogja látni felséged, milyen szerencse, hogy a király testőrhadnagya is meghallotta a szavait. Az az ember, aki felségednek annyira útjában állt, Monk tábornok, azt hiszem. Jól értettem a nevét, felség?
- Jól, uram, de megint kérdem, mire valók ezek a kérdések?
- Ó, jól tudom, felséges uram, hogy az udvari etikett nem engedi meg, hogy a királyhoz kérdéseket intézzünk. Remélem, felséged meg fogja bocsátani nekem, hogy vétettem az etikett ellen. Felséged hozzátette, hogy ha mégis szemtől szemben állhatna azzal az akadállyal, ha tárgyalhatna vele, ha farkasszemet nézhetne vele, akkor diadalmaskodni tudna vele szemben, akár erőszakkal, akár a meggyőzés fegyverével is, és elhárulna ez az egyetlen komoly, egyetlen legyőzhetetlen, egyetlen igazi akadály, amely útját állja.
- Mindez igaz, uram. Sorsom, jövőm, bukásom vagy dicsőségem ezen az egy emberen múlik. De mire akar kilyukadni?
- Arra, felség, hogy ha Monk tábornok annyira útjában áll, mint mondja, célszerű volna megszabadulni tőle, vagy pedig szövetségesévé tenni.
- Csakhogy az a király, akinek se hadserege, se pénze nincs, mint jól tudja, hiszen kihallgatta fivéremmel való beszélgetésünket, nem tehet semmit olyan emberrel szemben, mint Monk.
- Tudom, felség, hogy ez volt a véleménye, de szerencsére, az enyém más volt.
- Mit akar ezzel mondani?
- Hogy én hadsereg nélkül, és ama bizonyos millió nélkül megtettem, amiről felséged azt hitte, hogy egy hadsereg és egymillió szükséges hozzá.
- Nem értem! Mit mond? Mit csinált?
- Mit csináltam? Hát, felséges uram, elmentem Angliába, hogy elfogjam azt az embert, aki annyira útjában van felségednek.
- Angliába?
- Oda, felség.
- Elment, hogy elfogja Monkot Angliában?
- Talán rosszul tettem?
- Csakugyan, uram, elment az esze!
- A világért sem, felség.
- Elfogta Monkot?
- Elfogtam, felség.
- Hol?
- A saját táborában.
A király türelmetlenségében megremegett, vállat vont.
- És miután elfogtam őt a newcastle-i úton - folytatta egyszerűen D’Artagnan -, elhoztam őt felségednek.
- Elhozta! - kiáltott fel a király, szinte felháborodva, mert azt hitte, D’Artagnan tréfát űz vele.
- Elhoztam, felség - szólt D’Artagnan a maga egyszerű módján. - Monk itt van a közelben egy nagy ládában, amelybe lyukak vannak fúrva, hogy levegőt kapjon.
- Jóságos Isten!
- Ó, legyen nyugodt, felség, nagyon vigyáztunk rá. Épségben és egészségben, megfelelő állapotban érkezett meg. Parancsol felséged beszélni vele? Egyáltalán óhajtja-e látni, vagy pedig egyszerűen dobjuk a tengerbe?
- Ó, Istenem - mondogatta Károly. - Ó, én Istenem! Uram, igaz az, amit mond? Nem bánt meg engem valami méltatlan tréfával? Elkövette volna ezt a hallatlanul vakmerő és zseniális tettet! Lehetetlen!
- Megengedi felséged, hogy kinyissam az ablakot? - kérdezte D’Artagnan, és ablakot nyitott.
A királynak még annyi időt se engedett, hogy beleegyezését adhassa hozzá, D’Artagnan éleset és hosszút füttyentett, és ezt háromszor megismételte az éjszaka csendjében.
- Amott hozzák Monkot felséged színe elé - mondotta.